Az újdonság tervrajzai
„Nincs új a nap alatt.” – Ez valószínűleg szó szerint nem igaz, de azért van benne valami. Nemcsak azért, mert gyakran tapasztaljuk, hogy az újdonságnak kikiáltott dolgok gyakran nem egyebek, mint régi ötletek leporolt változatai, amelyek újszerűségüket csak az emberi emlékezet korlátozottságának köszönhetik. Ha úgy vesszük, a természettudomány is azon a reményen alapul, hogy „odakint” lényegében véve minden ugyanaz, hogy az események törvényei nem változhatnak. Ullmann Tamás könyve Kant kopernikuszi fordulatánál fölvéve a fonalat annak az ötletnek a további sorsát igyekszik nyomon követni, amely szerint minden külső szabályszerűség, még a természet törvényei is, bizonyos értelemben a megismerés legmélyebb és változtathatatlan szabályaira épül. Ezeket a szabályokat hívhatjuk a láthatatlan formának is – ahogyan Ullmann teszi A láthatatlan forma című könyvében –, vagy az újdonság tervrajzainak is. Hiszen ezek a szabályok vagy sémák mintegy előre megrajzolják, mit tapasztalhatunk. Bármi, amit átélünk, tartalmaz újdonságokat, de soha nem lépheti túl ezeket az előre megrajzolt határokat. Ez elég izgalmas gondolat – sőt, szerintem valahol félelmetes is… Ullmann Tamás javarészt a fenomenológia hagyományára támaszkodva fejti ki, hogyan lehet ezt az „ötletet” továbbgondolni.
„Két alapvető jelentőségű kérdést fogok behatóan vizsgálni: a tudat intencionalitását és a tudat sematizáló tevékenységét” – mondja a bevezetőben, majd hozzáteszi: „A könyv legfőbb tézise azonban az, hogy ez a két elemzési irány nem választható el egymástól: a sematizmus vizsgálata elvezet az intencionalitás rejtélyének tisztázásához, az intencionalitás kutatása pedig beletorkollik a sematizmus problémájába.” (9.) Kicsit másképpen: a tudat mindig valamilyen módon irányul valamire, s hogy ez miért van így, és miért olyan az irányulás módja, amilyen, azt azon keresztül fogjuk megérteni, hogyan alakul ki ez a mód, hogyan válik valamiként érthetővé az, amit tapasztalunk – és vice versa. A Heideggerről szóló fejezetben a következő megvilágító erejű megjegyzést olvashatjuk: „Az állatok például valószínűleg nem dolgokat észlelnek, hanem környezetet, vonzó vagy taszító környezeti részleteket, táplálékot stb. A mi észlelésünkre viszont olyannyira rátelepszik a dologi megjelenés, hogy a teret például nem tudjuk sűrű, anyagi valósággal betöltött létezésnek vagy fényfoltok nyüzsgésének észlelni, hanem különálló, megmaradó, kiterjedt, szubsztanciális létezők »üres«közegeként észleljük.” (338.) Heideggert követve úgy látszik, hogy a dologiság egy alapvető séma, amibe majd mindent belehelyez a megismerési folyamatunk, és ezért a létezőket legtöbbször mint dolgokat tapasztaljuk. A kérdés az: hogyan történik mindez és miért?
Ullmann nem törekszik arra, hogy egyetlen elméletet felvázolva a véglegesség igényével megválaszolja ezeket a kérdéseket. Célja inkább – ahogyan ő fogalmaz – Kant, Husserl, Heidegger, Wittgenstein és Merleau-Ponty gondolkodását elemezve „a lehetséges gondolkodási módok gondolati modellként való felvázolása”. (9.) A fenomenológiai problémák tárgyalásánál nem szokatlan, hogy a kérdés szisztematikus feltárása ötvöződik az elődök gondolatainak részletes elemzésével. Számomra Ullmann egyik érdekes észrevétele, hogy valamiféle időbeli fejlődére is felfigyelhetünk ezeket a szerzőket sorba rendezve. Kant a sematizmus mikéntjét még igyekezett teljesen a tudat szintetizáló tevékenységére visszavezetni azzal, hogy azt állította, az én heterogén elemek – például érzéki és értelmi komponensek – egységének megteremtésével alakítja ki viszonyulásunk módját, és ebben mindenképp követte őt Husserl, mert ő is elfogadta: a tapasztalat egységessége és érthetősége voltaképpen a tudat szintetizáló tevékenységének köszönhető. Ám Husserl például a transzcendentális ösztöntan kidolgozásával már a tudat szintetizáló tevékenységét előkészítő, a tudatba belenyúló, de javarészt a tudatot megelőző „rendszer” pontosabb leírását igyekezett elvégezni. Ez együtt járt azzal, hogy a statikus fenomenológiától elmozdult a „genetikus” fenomenológia felé, ahol a hangsúly már nem a „késztermék” leírásán van, hanem a fenomének keletkezésén. A transzcendentális értelemben vett ösztönvilág (ami – kissé leegyszerűsítve – azt szabja meg, hogy a tudatnak milyen dolgok között szokása a kapcsolódás lehetőségi feltételeit megteremteni) azonban még mindig a szubjektumhoz tartozik, annak mintegy előszobája. Heidegger fundamentálontológiai megközelítése viszont a végsőkig feszíti a Kant által bevezetett szintézis-paradigmát azáltal, hogy a Dasein létmegértését és „dologi” látásmódját visszavezeti a temporalitásra, amit már semmiképpen sem tekinthetünk a jelenvalólétsaját teljesítményének.
Míg Husserl és Kant a tapasztalat szervezőelvét a szubjektumban keresték, addig Heidegger és Merleau-Ponty egyre inkább úgy látták, hogy még komolyabban kell venni Husserlnek az újkori filozófiát érintő kritikáját. Így szerintük a szubjektum és az objektum fogalma nemcsak átértelmezésre szorul, de egyenesen tarthatatlan, és egy közös alapban (a létben, illetve a húsban) keresték azt a struktúrát, ami meghatározza látásmódunknak azt a részét, amin ha akarunk, sem tudunk igazán változtatni. Ullmann szerint Merleau-Ponty tűnik ebben a vonatkozásban a legradikálisabb gondolkodónak, aki egészen elveti a szintézis-paradigmát, de mégis igyekszik az érzéki észlelés problémáját egészen újszerű és kidolgozott fogalmisággal megközelíteni.
Merleau-Ponty azzal, hogy nem csupán a tudatig vezeti vissza az észlelés témáját, hanem a lét sűrű erezetének kutatásáig, már magát az észlelést is, amit par excellence fenomenológiai témának tekintünk, a hagyományos értelemben vett fenomenológia határvidékére helyezi. A „különböződés”, a „hiátus”, a „negativitás” és az „eltérés” fogalmai azok, amelyek a szintézis helyett tapasztalati világunkat magyaráznák. Ezeknek a fogalmaknak a referenciái a szemlélet által közvetlenül nem közelíthetőek meg, mert „…a sematizáció mozgásának középponti eleme semmilyen saját létezéssel, saját értelemmel, saját valósággal nem rendelkezik, ennek ellenére minden értelem, létezés, forma alapvető mozzanata.” (404.) A könyv végső tanulságának is ezt tekintettem: ha a tapasztalat alapzatát keressük, túl kell lépnünk a klasszikus értelemben vett fenomenológián és egy újszerű fenomenológiát végezve, nem megtagadva a racionális elemzés útját, egészen új látásmódra és fogalmiságra lesz szükségünk.
Nem véletlen, hogy a Wittgenstein-tanulmányról még egy szót sem szóltam. Ez az írás több szempontból is kakukktojásnak tűnik. Nemcsak azért, mert Wittgenstein nem a fenomenológiai, hanem az analitikus tradícióhoz tartozik. Ez a tanulmány a legrövidebb mind közül, s bár vertikálisan alapos (vagyis kimerítően elemzi Wittgenstein aspektuslátással kapcsolatos gondolatait), mégis úgy éreztem, különösen a többi tanulmánnyal összehasonlítva, hogy itt Wittgenstein más, ideköthető gondolatait is játékba lehetett volna hozni. Máshol – például Kantnál – a szabály problémája erősen kötődik a sematizmushoz, és Ullmann elemzéséből ez remekül látszik is. Lehet, hogy erőltetett lenne, de mégis, talán meg lehetett volna próbálni Wittgenstein szabályokról, szabályalkotásról és szabályok értelmezéséről szóló gondolatait szorosabban hozzákapcsolni a sematizmus-problémához. A másik dolog, ami miatt kicsit kilóg ez a tanulmány a többi közül, hogy – érthető okokból – ez a fejezet nem igazán utal vissza vagy előre a többi írásra, s ugyanígy: mintha a többi tanulmány sem nagyon tudna a Wittgenstein-fejezet létezéséről.
Ezen kívül, a könyv egésze kapcsán, csupán két elmarasztaló megjegyzésem volna. Az első: számomra nagyon zavaró volt, hogy újra és újra a „rejtélyes”, a „mélységes” és más ehhez hasonló kifejezésekbe kellett ütköznöm. Egészen természetes dolog, hogy egy filozófiai probléma rejtélyes, ezért talán felesleges ennyiszer emlékeztetni erre az olvasót. A második problémám általánosabb, és nemcsak Ullmann Tamás munkáját érinti. Ezt a kritikát néhány dicsérettel vezetném be. Először is Ullmann könyve mindvégig nagyon világos, valószínűleg azoknak is, akik még csak most ismerkednek a fenomenológiával. Heidegger vagy Merleau-Ponty gondolatait anélkül tudja egyszerűen érthetővé tenni, hogy filozófiájukat eltorzítaná. Másodszor Ullmann jól kidomborítja, hogy melyek a téma – a sematizmus – szempontjából nézve fontos különbségek az egyes gondolkodók nézetei között. Ennek ellenére – és ebből következik második, fontosabb problémám – számomra mindvégig homályban maradt, hogy melyik koncepciót volna érdemes választanom. Egyfelől azt sem látom, hogy melyik elméletet támasztják alá jobban a (fenomenológiai) tények. Mi segíthetne eldönteni, hogy a sematizmus szintézis-jellegű folyamat vagy sem? Elolvasva a könyvet ezt nem látom olyan világosan, mint azt a tényt, hogy ez két különböző megközelítés. Ez természetesen azért is van így, mert a fenomenológiában a felmutatás fontosabb szerepet tölt be, mint az argumentálás. Ám talán éppen ezen a ponton lenne lényeges szerepe a művek értelmezőjének. Ezen akár úgy is segíthetne Ullmann, hogy kicsit erőteljesebben jelzi, ő melyik megközelítést tartja jobbnak, célravezetőbbnek. Másfelől viszont azért sem voltam képes lényegesen szimpatikusabbnak látni egyik modellt a másiknál, mivel nem tudtam belátni, milyen távolabbi következményei vannak a döntésemnek. Másképpen megfogalmazva: nem vált érthetővé számomra, mi volna a jelentősége annak, ha a sematizmus-probléma kapcsán a husserli vagy éppen a merleau-ponty-i megoldását választanám. Van-e egy ilyen választásnak bármi további következménye, mondjuk az episztemológia, a metafizika, az etika, a metafilozófia területén? Mi tehát a sematizmus-probléma kérdésének a valódi tétje? Talán figyelmesebben kellett volna olvasnom. Mindenesetre nagy segítséget jelentene, ha az ilyen jellegű elemzői tanulmányokban ezeket az elméleti következményeket erősebben jeleznék az olvasónak. Biztos vagyok benne, hogy ezzel a témát is közelebb hoznák számára.
Összességében és a kritikus megjegyzésektől függetlenül Ullmann Tamás könyve az egyik legkiválóbb azok közül, amelyek a fenomenológia témájában magyar nyelven megjelentek Magyarországon, és biztos vagyok benne, hogy külföldi összehasonlításban is megállja a helyét. Világos, érthető nyelvezete, szakmai alapossága, áttekinthető szerkezete és részletes bibliográfiája miatt nélkülözhetetlen azok számára, akik Ullmann Tamáshoz hasonlóan meg akarják pillantani a tapasztalatinkban rejlő „láthatatlan formát”.
Ullmann Tamás: A láthatatlan forma. Budapest, L’Harmattan. 2010.
Ajánlott cikkeink:
Bernáth László: A dolgok (és a szavak) című tanulmánykötetről
Barna Benedek: Három filozófus – egy módszer (Schwendtner Tibor: Genealógia Nietzschénél, Husserlnél és Heideggernél)
Facebook-hozzászólások